Papszentelés (2010) után diakónusi gyakorlati helyemre, Nagykátára helyezett a főpásztor, ahol sok szép lelki, és emberi élményben volt részem, volt részünk közösen a hívekkel.

Nagykátai szolgálatomat 2013-ban befejeztem és a palócok közé kerültem, első plébánosi helyemre, itt is felejthetetlen élményekkel gazdagodtam. Sokat tevékenykedtünk, találtam nagyon segítőkész embereket, akik merték rámbízni magukat, és építettünk, lelkileg, fizikailag egyaránt. Ha kellett Isten Igéjét templomban hirdettem, ha szükséges volt segédmunkásként az emberek között. Sok szép emléket hozok magammal. Nagy élményem volt és marad az az elhivatottság, ahogyan jöttek az emberek, asszonyok, gyerekek társadalmi munkába. Ilyenfajta összefogást csak gyerekkoromban láttam. De volt is, van is és lesz is látszata. Szeretném, ha ezt a fajta összefogást itt, Kókán és Tápiószecsőn is tudnánk kamatoztatni.

Ehhez kívánom megosztani kedvenc szentírási részem a csodálatos kenyérszaporítás csodájának meghívását.

A történet Kafarnaumban játszódott le. Jézus napok óta tanította az embereket. Tökéletes emberismerőként azt is észreveszi, hogy a lelki, szellemi éhség mellett ezek az emberek testileg is éhesek. Üres a gyomruk, ennivaló kellene, merül fel a téma.

Erre jön Fülöp és András apostolok részéről a kevésbé optimista válasz: van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal, de mi ez ennyinek?

Ám Jézusnak ez a látszólag semmi elég volt. Ezzel az öt árpakenyérrel és két hallal jóllakatott mintegy ötezer embert.

Arra hívom meg a kedves testvéreket, hogy itteni szolgálatom elején egy kicsit merészen, de helyezkedjünk bele a bibliai történet szereplőinek egyéniségébe és személyiségébe, merjünk mi magunk is egy történelmi csoda szereplői lenni, saját helyünkön.

A csodához mind Andrásra, mind a fiúra szükség volt. Jézus nem a semmit szaporította meg. Mit tett András apostol? Ötezer ember közt felfedezte azt a valakit, aki a csoda alapanyagát magával hozta, és napokon át tarisznyájában őrizte. Ilyen András lelkű embertársakra - segítőkre, orvosokra, pékekre, takarítókra, tanárokra, pedagógusokra és sorolhatnánk tovább - van szüksége népünknek, akik minden egyes tanítványukban, minden emberben fölfedezik azt, amit ő tud adni, ő tud nyújtani, ő tud elvégezni, amit ő hozott otthonról tarisznyájában, azaz lelkében. És elvezetik arra a lelki érettségre, hogy tarisznyájuk tartalmát közkinccsé is tegyék, népünk iránti szeretetből, népünk javára.

A fiatalembernek nincs neve, talán éppen azért, hogy bármelyikünk lehessen. De mindenképpen csodálatos egyéniség. Nem önző, magának való különc, hanem nyitott szívű, javait megosztani tudó, érett egyéniség. Valójában olyan ember, amilyennek mindannyiunknak lennünk kellene. Ha mindenki közreadná lelkének, szellemének, szorgalmának, igyekezetének az öt árpakenyerét és két halát, aligha hiszem, hogy valamely nép is lekörözné nemzetünket.

Elő hát a kenyerekkel és a halakkal! Áldott keresést kívánok!

Zatya :)